Esszé a szabadságról

         Szabadság. Egy végtelenül tág fogalom, sokféle érzés kavalkádja. A boldogság, az elégedettség, a biztonságérzet, a nyugalom mind beletartozik. Amikor nem kell semmitől félnünk, lelkileg kiegyensúlyozottak vagyunk, máris ízlelgethetjük a szabadságot.

         Személyiségfüggő, hogy kinek mi is jelenti a szabadságot. A legegyszerűbb, ha az állatokkal kezdjük az összehasonlítást. Nekik elegendő, ha nincsenek bezárva és élhetnek természetes közegükben, lehetőleg minél veszélymentesebben. Ez tulajdonképpen valamilyen szinten az emberre is igaz. Sokszor érezzük magunkat szabadnak, ha épp nem korlátoz minket senki, megyünk, amerre épp kedvünk tartja és azt csinálunk, amit épp szeretnénk. Igen ám, de eszünkbe jut, hogy mégiscsak korlátok között élünk. A sok szabály, az illem, a törvények betartása, odafigyelés arra, hogy másnak ne okozzunk kellemetlenséget tetteinkkel, a belső kényzser, hogy másoknak a lehető legjobban megfeleljünk, és még sorolhatnám… Akkor mégsincs olyan, hogy szabadság? Hiszen annyi minden megszabja, mit tehetünk…

         A szabályokon kívül is rengeteg a korlát. Az anyagi helyzet, a szellemi képességek, a fizikai állapot is mind meghatározóak.

Társadalmunk „középpontja“ a pénz lett. Mára annyira fontossá vált, hogy kiszorítja azokat a dolgokat, amik igazán számítanak. Sokszor úgy látjuk, a pénz a szabadság kulcsa. Ha meggazdagszunk, majd megengedhetjük magunknak, hogy megvegyük ezt meg azt - amit elengedhetetlenül fontosnak tartunk. Ha gazdagok leszünk és mindenünk meglesz, amit szeretnénk, akkor leszünk igazán boldogok és szabadok. Nem korlátoz majd semmi, megkaphatunk bármit. Sokak fejében keringenek hasonló gondolatok. A szegénység? Á, az abszolút nyomor. Nem engedhetsz meg magadnak mindent, amire vágysz. Nem vagy szabad. Valóban ilyen fontos lenne a pénz?

És mi van a szellemi képességekkel? Egész egyszerűen fogalmazva: ha nem vagyunk elég okosak, ha képtelenek vagyunk önállóan döntéseket hozni, mert agyilag nem megy, el is veszett a szabadságunk. Legalábbis egy jó része. Ilyen esetekben nem engednek egyedül dönteni, de még gondolkodni sem. Azt  mondják, mi ezt nem érthetjük, majd ránk kényszerítik saját véleményüket, akaratukat, csak mert szerintük képtelenek vagyunk tisztán látni a tényeket és logikusan gondolkodni. Kellemetlen lehet szellemi fogyatékkal élni. Vajon ők hogy érzik ezt? Észreveszik, hogy nem szabadok?

Az önállóság fontos tényezője a szabadságnak. Vagy itt van még a fizikai állapot. Amikor akaratunkon kívül teljesen  elgyengít valamilyen betegség, vagy testi épségünk nem tökéletes; amikor pillanatnyilag vagy állandóan használhatatlan valamilyen testrészünk – vagy még rosszabb esetben hiányzik, megint csak mások támogatására, tettlegességére szorulunk.

A fent leírtak mind az egyén szabadságát fejtegetik. De mi van a közösséggel? A közösség akkor szabad, ha az egyén is az. Elvégre a közösség egyénekből áll. Vagy pont fordítva van? Az egyén szabadsága a közösségétől függ? Nem egyszerű eldönteni. Ha az egyén szabad, nem feltétlenül jelenti az összes többi egyén szabadságát. Társadalmi rétegek, vagyoni különbségek, korkülönbségek… Újabb korlátok, nemde? A történelem során hány társadalom volt igazán szabad? A rétegződéstől függött minden. Napjainkban mi változott? Nincsenek csoportok, ez többnyire igaz. De azok a vagyoni különbségek már megint szóba jönnek… Hát minden ettől függne?

Visszatérve az eredeti kérdéshez: az egyén és közösség szabadsága elválaszthatatlanul összekapcsolódik. Nem lehet szabad az egyik, ha nem szabad a másik. Legalábbis így lenne igazságos. Nagyon nehéz létrehozni az igazságos állapotot. Mindig akad valaki, akinek szögesen eltér a véleménye a többségétől. Demokrácia? Jó, jó, de nem elég. Így is szükség van egy „vezető rétegre“, akiktől aztán a közösség függ. Valakinek meg kell határoznia, hogy van jól és igazságosan minden. De ki az, akinek jogában áll meghatározni, mit szabad és mit nem?

Hogy hol van a szabadság határa egyén és közösség között, nem tudjuk igazán. Össze van mosódva a határ. Ha szabad az egyén, nem feltétlenül az a közösség is. Ha a közösség szabad? Ez nem jelenti az egyén szabadságát is. Kompromisszumra van szükség. De miféle? Olyasmi, ami a többségnek megfelel. Ez esetben ennyit az egyéni szabadságról…A közösség szabadságának talán jobban kell érvényesülnie.

Nehéz téma a szabadság. Nem könnyű általánosságokat mondani róla. Megnehezíti a tény, hogy mindenkinek mást jelent, más a fontossági sorrend.

Sokan az érzelmekre építenek inkább. Azt mondják, mindegy, hogy hol, a lényeg, hogy kivel. Nem számít, mennyire vagyunk szabadok, ha van, akivel megoszthatjuk a terheket, gondokat, de a boldogságot és sikereinket is. A család, a barátok, a nagy szerelmek mind ezen az osztozkodáson alapulnak. A kölcsönös megosztáson és szereteten. Saját, egyéni szabadságunkat bármikor képesek vagyunk feladni valakiért, akit igazán szeretünk. Szerintem ez lehet a szabadság lényege, hogy nem is olyan fontos igazából. Némi önfeláldozás,  és önzetlenség árán  másnak örömet tudunk szerezni, majd ettől mi magunk is boldogok vagyunk. És a boldogság az igazi szabadság.

„Élvezd, ha nap süti szemedet, mindegy a szereped, a lényeg a szeretet. (..)

Élvezd hogy látsz, szagolsz, érzel, kelsz, fekszel,

Hogy a szeret rád mosolyog ezerszer,
élvezd az illatot, ez a szabadság, tárd ki a szárnyad, repülj el rabmadár.“

         / Punnany Massif – Élvezd /